Emmanuel Petit: már gyerekkorban megéreztem ezt a győzelmet

Cikksorozatunk harmadik részében a francia labdarúgó, Emmanuel Petit beszámolóját olvashatjátok a 98-as világbajnokságról.

Az emberek elfelejtik, hogy több mint 20 percet játszottunk a döntő alatt Marcel Desailly nélkül, akit a második félidőben két sárga lapért kiállítottak. Arról se beszélnek, hogy Laurent Blanc-t is kiküldték az elődöntőben, azok után, ami vele és Slaven Biliccsel történt. Nem sok olyan alkalomra emlékszem, amikor a későbbi világbajnokság győztesei úgy fejezték be a tornát, hogy ne állt volna legalább egyik játékos rendelkezésükre az első csapatbeli középhátvédek közül.

Így hát vissza kellett lépnem középhátvédnek, ami szerencsére nem volt teljesen idegen tőlem. Pályafutásom során mindig is sokoldalú játékos voltam: olyan, aki a középpályán, balszélsőként, balhátvédként vagy középhátvédként is bevethető volt. Szóval számomra ez nem okozott túl nagy gondot, könnyű volt. Már nyerésre álltunk, mi irányítottuk a meccset, és tudtuk, mire számíthatunk Brazíliától. Mindent bevetettek, hogy visszajöjjenek a meccsbe, de mi bíztunk a nagyszerű kapusunkban, Fabian Barthezben, valamint a védelemben is sok nagy karakter volt jelen. Egy valódi egység voltunk, hatalmas győzelmi vággyal.

A tény, hogy 10 emberrel játszottunk a brazilok 11 embere ellen, azt jelentette, hogy a szurkolók is egy kicsit többet adtak nekünk, és ez nagyon sokat segített abban, hogy a végén végigjátsszuk a meccset.

A második félidő 15 perce után éreztük, hogy a brazil srácok kezdik elveszíteni a türelmüket. Nem csapatként játszottak, mindenhonnan lőttek, egyénileg próbáltak játszani. Rengetegszer próbálkoztak, és hogy őszinte legyek, szerintem valószínűleg gólt kellett volna szerezniük. De ettől függetlenül én magam is szerezhettem volna még két gólt az első félidőben. Cafúnak sikerült hárítania az egyik próbálkozásomat, amely biztos vagyok benne, hogy a háló felé tartott. De most már mindegy!

Aztán természetesen sikerült betalálnom a hosszabbításban és ezzel megpecsételtem a győzelmet. Elgondolkodhatnának azon, hogy egyáltalán mit kerestem abban a helyzetben, különösen, hogy csak 10-en maradtunk. De ha őszinte akarok lenni, akkor ezt teljes mértékben annak tulajdonítottam, hogy egy szezont Angliában játszottam. Ez jobbá tette a játékomat és ahhoz vezetett, hogy sokkal inkább támadó szemlélettel álljak a dolgokhoz a francia stílushoz viszonyítva. Az, hogy a játék során ilyen későn kerültem ebbe a pozícióba, az Arsenalnak és Angliának köszönhető.

Az utolsó percekben, azt hiszem, Rivaldo lőtt, és az egyik védőnkről megpattant, majd szögletre ment. A meccs ezen szakaszában már mindent bedobtak a játékba, így amikor a szögletet védték, akkor jött  számunkra a lehetőség. Cristophe Dugarry vitte előre az egészet, én pedig gyorsan körülnéztem és láttam, hogy a brazilok feladták. Két-három perc volt még hátra és talán azt hitték, hogy ez a szöglet az egyetlen esélyük arra, hogy visszajöjjenek a meccsbe.

Láttam Patrick Vieirát, aki épp előttem futott, frissen jött le a kispadról és tele volt energiával, így azt mondtam magamnak: „Menjünk, érezzük jól magunkat együtt!”.

Egyáltalán nem volt kockázat, nem jöttek vissza a meccsbe, már nem védekeztek. Dugarry kijátszodta a labdát Patricknak, aki előre passzolta nekem, hogy fussak rá, és ennyi. Megvolt.

Vicces. Volt egy érzésem, nagyon-nagyon régen, gyerekkoromban. Azt hiszem, nevezhetnénk előérzetnek vagy megérzésnek. Azt mondtam, hogy egy nap Franciaország megnyeri a világbajnokságot otthon, Párizsban, és 2-0-ra legyőzi Brazíliát a döntőben.

Nem tudtam elhinni, hogy ennyi évvel később én voltam az, aki gólt lőtt, ezzel meghiúsítva a látomásomat!