A világ legjobbja volt, de sosem játszhatott világbajnokságon

Nem meglepő, ha mondjuk Norvégia nem jut ki a világbajnokságra, így Erling Haaland nem vehet részt a tornán, de az már annál inkább, ha három ország válogatottjában is szerepeltél, de így is lemaradtál a világbajnokságokról! 

Az 1950-es években még nem volt ennyire kötött, hogy a játékosok melyik válogatottban szerepelhettek, főleg nem Dél-Amerikában. Egyik évben még argentin voltál, utána meg mondjuk olasz, ha éppenséggel emigráltál. Úgy kell elképzelni az argentin foci akkori erejét, mintha most az öt topligát összegyúrnánk és minden klasszis egy bajnokságban játszana. Tehetséges játékosok tömkelege rúgta akkoriban a bőrt, ezért is volt meglepő, hogy Argentína képtelen világbajnokságot nyerni.

Ennek az egyik legfőbb oka, hogy Argentína zsinórban három világbajnokságot hagyott ki visszalépés miatt (1938, 1950 és 1954), ezzel megfosztva játékosait, hogy elnyerjék a Jules Rimet-kupát. Azért is bánkódhatnak, mert mindeközben a Copa Américát többször is megnyerték (öt kiírásból négyszer győztek), a szurkolók pedig azt láthatták, hogy szeretett sztárjaik Európában próbálnak szerencsét, ahol sorra igázzák le a bajnokságokat. Spanyolországban és Olaszországban azok a csapatok nyertek, ahol argentin játékosok szerepeltek.

Közülük is a legnagyobb Alfredo Di Stéfano, aki 1949-ig a River Plate csapatnál játszott. Annyira erős volt akkoriban a River Plate, hogy Di Stéfano be sem fért a kezdőbe, ezért kölcsönadták, majd mikor kis tapasztalattal visszatért, vezére lett a csapatnak, de ez nem tartott sokáig. Kolumbiába szerződött, ahol egy rendkívül erős bajnokság épült, egykori magyar, argentin és angol klasszisokkal, Di Stéfano pedig a Millonarios játékosa lett. Ontotta a gólokat, valódi kolumbiai sztárrá vált, szerepelt a válogatottban is.

Kvalitásait mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1953-ban rendeztek egy „klubvilágbajnokságot”, ahol a Millonarios tönkreverte a mezőnyt és a torna legjobb játékosa cím Di Stéfano-t illette. Ezek után szerződött Európába, a Real Madridnál pedig bizonyította, hogy miért az ’50-es évek legjobb játékosa! Vezérletével sorra nyerte a Bajnokok Ligája elődjét (a BEK-et), időközben pedig spanyol állampolgárrá és válogatott játékossá vált. A spanyol nemzeti tizenegy tagjaként 1957-ben mutatkozhatott be, miközben a spanyol klubfutball a világ legjobbjai között mozgott, olyan játékosoknak köszönhetően, mint Di Stéfano, Kubala, Gento vagy Luis Suárez.

Valószínűleg jó okkal, de az 1958-as világbajnoki selejtezősorozatról keveset olvashatunk a spanyol labdarúgás történetében. Ez volt minden idők legerősebb csapata, amely nem jutott ki a vb-re: Alfredo Di Stéfano, Kubala László, Gento, Luis Suárez, Antonio Ramallets (korszak legjobb kapusa), José Maria Zarraga (5x BEK-győztes), Estanislao Basora, Juan Segarra és Enrique Mateos. A korszak két legjobb csapatát, a Real Madridot és a Barcelonát összegyúrták, ezzel óriási bakit követve el, így Skócia és Svájc kiejtette őket.

Di Stéfano már nem volt fiatal, de 36 évesen 1961-ben a selejtezőkben újból segítette a spanyolokat, akik végül kijutottak a vb-re. A keret megint rendkívül erős volt, de addigra a spanyol foci ereje már hanyatlott. Az 1962-es világbajnokság előtt Di Stéfano izomsérülést szenvedett, ezért nem léphetett pályára. A keretben szerepelt Puskás Ferenc is, de hiába volt a csapatban a magyar legenda, végül simán kiesett Spanyolország a Csehszlovákia és Brazília fémjelezte csoportból. Így történhetett meg, hogy mind lehetett Alfredo Di Stéfano a korszak legjobb játékosa, egyetlen világbajnoki mérkőzésen sem léphetett pályára. Két bivalyerős válogatottnak volt a vezére, akik sosem mutathatták meg, mennyire erősek.