Emmanuel Petit: paradicsommal dobálták miattunk a L’Equipe szerkesztőségét

Cikksorozatunk második részében a francia labdarúgó, Emmanuel Petit beszámolóját olvashatjátok a 98-as világbajnokságról.

Az akkori tornáról a nyugalom jut eszembe. Ennek ellenére már a vb kezdetétől éreztük a nyomást, még mielőtt akár labdába is rúgtunk volna. Rengeteg kritikusunk volt, a sajtóban minden egyes nap úgy tűnt, hogy mindenki erről beszél a rádióban, a televízióban és az újságokban.

Nagyon nagy volt a nyomás a válogatottal szemben, de érezni lehetett valamit a szurkolók, a francia emberek részéről is. Minden egyes mérkőzéssel, ami eltelt, érezni lehetett a változást az egész országban. Volt remény. A várakozás mindig is megvolt, de a hangulat megváltozott, a cikkek minden egyes győzelemmel, amit arattunk, másképp szóltak.

Láthattuk, ahogy egy közösség kezdi körülvenni a válogatottat. Nem nehéz elképzelni, milyen nagy pillanat volt ez a franciák számára, hazai pályán, akik még soha nem jutottak világbajnoki döntőbe. Sokszor elbuktunk az elődöntőben vagy a korábbi szakaszokban. Emlékszem, hogy gyerekkoromban kikaptunk Németországtól és az ilyesmi megmarad a szurkolókban. Szóval, amikor olyan helyzetben vagy, mint mi voltunk, ráadásul házigazda nemzetként, hihetetlen érzésnek számít.

Elkezdesz a családodra gondolni, az egész karrieredre, ami ehhez a pillanathoz vezetett. Ez a hab a tortán, talán még a karriered csúcspontja is, annak ellenére, hogy még mindig viszonylag fiatal vagy. Amikor eljutsz egy világbajnoki döntőbe, már nem csak a fociról van szó, ez több annál. Bármelyik játékos, aki megpróbálja meggyőzni magát, hogy ez csak foci, az nevetséges. Amikor a nemzeti csapatban játszol, nem csak egy focista vagy, hanem egy egész országot képviselsz. A pályán és azon kívül is mindig ehhez méltóan kell viselkedni.

1998-ban, a Brazília elleni döntő előtti napokban teljes nyugalmat éreztünk a táborban. Egyetlen francia válogatott sem jutott még el erre a szintre, így hogyan is érezhettünk volna nyomást a ránk váró események miatt? Ha az a fajta ember vagy, aki hagyja, hogy az alkalom nyomása eluralkodjon rajta, ha azon gondolkodsz, hogy a világ egyik legjobb csapata ellen kell játszanod, vagy hogy mi történik, ha elveszíted a döntőt, vagy hogy mekkora hősként fognak rád tekinteni ha nyersz, akkor ez egy remek stratégia elveszíteni egy meccset. Arra kell gondolnod, hogy milyen kiváltságos vagy, milyen szerencsés, hogy részt vehetsz egy ilyen eseményen.

Emlékszem az elődöntő és a döntő közötti napokra, amelyeket a clairefontaine-i táborunkban töltöttünk. Sütött a nap, mindenki nyugodt volt a csapaton belül. Tudtuk, hogy a négy fal túloldalán izgalom, várakozás és nyomás vár. Ugyanakkor vicces volt látni, hogy a sajtóban mennyire megváltoztak a dolgok és hogy most mindenki mögöttünk áll. Az újságok mindeddig folyamatosan minket fikáztak és csak most, egy meccsel a vége előtt kezdtek el mögénk állni. Ennek eredményeképpen a L’Equipe szerkesztőségét végül tojással és paradicsommal dobálták meg a szurkolók.

A döntőre való felkészülés során az egész országra egyre nagyobb nyomás nehezedett, de ez semmit sem változtatott a csapaton, ahogyan azon sem, ahogy ettünk, aludtunk, edzettünk, készültünk, együtt maradtunk. Senki sem változott. Nagyon jó volt a környezet, mindenki boldog volt. Készen álltunk arra, hogy történelmet írjunk.

Ahhoz, hogy megnyerj egy olyan nagy trófeát, mint a Bajnokok Ligája vagy a világbajnokság, időnként szerencsére is szükség van. Mondhatnánk, hogy ez sorsszerű, így ez 1998-ban sem történt másképp. Szerintem mi fejeztük be azt a tornát a legjobb védelemmel, a legjobb támadással, és egyetlen meccset sem veszítettünk. Sokat fejlődtünk a torna során, de természetesen nem volt könnyű utunk. Olaszországot és Horvátországot annak idején nagyon nehéz volt legyőzni. Minden alkalommal, amikor Dániával játszottunk, ők is gondot jelentettek, aztán a döntőben Brazíliával találkoztunk. Ez egyáltalán nem egy könnyű útvonal, így persze szükség volt arra is, hogy a szerencse a mi oldalunkon álljon.